Kupák és Emberek

Tegnap került sor a szokásos BEAC évzáróra, ahol Imre bá röviden értékeli a BEAC atlétáinak éves teljesítményét és szól néhány szót a klub helyzetéről, a legtöbben pedig nem csak Imre bá dicsérő szavaiban, jó tanácsaiban és megrovásaiban részesülünk, hanem valamilyen tárgyi ajándékban is. Idén is hazavihettem egy szép kupát, minek következtében előbújt belőlem a gyermek, aki még lelkesen számolgatta, hogy mikor éri el a századik érmét, vagy minden erejével azon volt, hogy kupák számában túlszárnyalja barátait.

Az ünnepséget követően hazamentem, és átrendeztem kicsit a vitrint, hogy jobban lássam, mit mikor és miért is kaptam. A legelső kupámat a 2004-es Beac évzárón kaptam. Nagyon örültem neki, mivel a 2003-asról még üres kézzel távoztam, akkor ugyanis alig 1 hónapja versenyeztem a Beac színeiben, és csak egy félresikerült gyermekversenyen tudtam magam produkálni a Margitszigeten. A jutalom megismélődött 2005-ben is, 2006-ban pedig már egy igen tekintélyes méretű kupával térhettem haza.

A 2007-es évben nem kaptam kupát, mivel Imre bá - nagy óra-rajongó révén - inkább méregdrága karórákkal ajándékozott meg minket, ekkor kaptam a Zeppelinemet. 2008-ban azonban akkora ereklyét kaptam, amihez képest a két évvel korábbi méretében eltörpül. Ez volt a Dr. Bácsalmási Péter Díj, amit a következő évben is megkaptam. A további esztendőkben Imre báék már nem osztottak ilyet, mivel hivatalosan is ez lett a Magyar Atlétikai Szövetségnek az arany plakettje, amit minden évben oda ítélnek az arra érdemeseknek. Ettől függetlenül bízom benne, hogy Beacos is fog még részesülni ebben a megtiszteltetésben.

Péter Bácsiról nem lehet eléggé őszintén beszélni puszta szavakkal - mondaná Imre bá és Pista bá is, mégis elengedhetetlen írni róla néhány kósza mondatot, hogy ki is volt ő, és mit jelentett a BEAC-nak. Bár már jó 30 éve nincs közöttünk, edzőink mégis olyan nagy tisztelettel és szeretettel beszélnek róla, hogy az számunkra is már-már érezhetővé, tapinthatóvá teszi jelenlétét. Imre bácsiék az ő szellemében vezetik immáron majd két évtizede a szakosztályt, s én magam valami olyan szintű értékvesztést érzek vele kapcsolatban, amit nem tudom pótolni tudunk-e majd 30-40 év múlva. Mindig amikor Imre bá oda vezet Péter Bácsi fiához, a Bácsalmási Lászlóhoz, kicsit elszégyellem magam, hogy akkor nekem most nagy dolgokat kellene itt tennem. (Péter bácsiról a BEAC Atlétika honlapján olvashattok még többet.)

2010-ben egy aprócska figurát kaptam, ami annál nagyobb megtiszteltetést jelentett. A serleget felfelé tartó női figurának - aki lehetne Viktória, Niké vagy csak a Szabadságszobor mása is - márványból kifaragott talapzatán a - BEAC egykori súlylökője - Dr. Nagy György neve díszelgett. Imre báék a atlétika iránt tanúsított odaadása miatt tartják oly nagy becsben, aki nem csak a saját versenyszámáért, hanem az egész sportágért őszintén rajongott. Egy évvel korábban még csak öten kaptak ilyen díjat (köztük Gáspár, Tomi és Krisztián), most azonban több mint két tucat ember részesült belőle, köztük én is. Ebben az évben Imre bácsiék kiosztottak még egy díjat, amit Pákai Barnabásról neveztek el, aki a BEAC egyik korábbi elnöke volt. Bácsalmási Péter emléke ismét előkúszik, mivel Pákai Barnabást maguk az edzőim sem ismerhették életében, s csupán Bácsalmási bácsi anekdotáiból értesülhettek nagyszerűségéről. Bár a díjat nem én kaptam - hanem Pávai Barnabás - mégis fontosnak tartom megjegyezni ezt az apróságot, csak hogy világosabban lássuk, milyen nevek is tartoznak még a BEAChoz. Az elmúlt 20 évben persze nyilván sok nagy ember nevét viselte ilyen-olyan díj, s az összeset magam sem tudom összeszedni.

2010 decemberében elhunyt Dr. Nyerges Mihály, a BEAC válogatott atlétája, a MASZ egykori főtitkára, és a TF korábbi dékánja, illetve tanszékvezetője. Imre bácsiék már a Dr. Bácsalmási Péter Emlékversenyen is igyekeztek tisztelegni személye előtt, amikor a 800 méteres versenyszámot az ő emlékének ajánlották. Az idei ünnepségen négyen részesültünk a róla elnevezett díjból, amit a lánya adott át nekünk, egy jó erős kézszorítással, s némi, már-már zavarba ejtő meghatottsággal. Alakjáról a BEAC Atlétika és a Masz honlapján is megemlékeztek.

Nem csak a BEAC évzárókon kaptam azonban kupát: 2004-ben kimentünk az 5. parndorfi utcai futóversenyre ahol korcsoportomban első lettem, ezt a következő évben is sikerült megismételnem, de a későbbiekben sajnos egyszer sem jutottam el Parndorfba, akármennyire is szerettem volna. A budapesti gyermek-válogatottal viszont többször is voltam Dortmundban, ahova 2004 és 2006 között négyszer is eljutottam. 2005-ben aztán a dortmundi gyerekek jöttek Budapestre, a Bácsalmási Emlékversenyre, ami elsősorban gyermekverseny volt. Én ekkor 2000 méteres távon indultam, és egy taktikus versenyben sikerült győzedelmeskednem. A legnagyobb ellenfélnek azonban nem a külföldi vendégek, hanem az egyik edzőtársam bizonyult, aki azóta sajnos már nem fut a BEACban. Petit azért volt nagy dicsőség megverni, mert több évvel idősebb volt nálam, így a dortmundiak nekem (és még egy kislánynak) ajánlották fel a verseny legjobbjának járó plakettet. Emlékszem, mennyire oda voltam örömömben, a plakettet sajnos azóta sem vittük el, hogy rá rakassunk egy kis táblát a nevemmel az üres részére. Ami Dortmundot illeti, ott sose kaptunk kupát, aztán a legutolsó versenyemen mégis. 2004-ben Gödöllőn nyertem még kupát, talán ez volt az első gödöllői minimaraton, amit megnyertem, de mindig nagy kedvvel mentem le, mert még a hatodik helyezettek is rengeteg édességet és ajándékot kaptak.

Országos versenyeken igen ritka, hogy kupával díjazzák a dobogósokat, a 2009-es mezei OB-n viszont nem csak érmet, hanem 20000 ft-os vásárlási utalványt és kupát is kaptam a 3. helyezésemért. A következő évben az Urban Cross volt még pénzdíjas verseny, amit törött kézzel kellett végig futni, de sikerült, és ismét kupát kaptam az első helyért. Másodjára az 2011-es utánpótlás OB-n fordult elő, hogy kupát is kapjak egy Masz versenyen, mivel a 3000 méteres akadályszám nem csak országos, hanem egyben Jeszenszky László emlékverseny is volt.

A Futapest versenyekre igazából azért kezdtem el járni, hogy gyűjtsek néhány kupát, de abban a két évben, amikor igazán aktív voltam, nem nagyon osztottak, hiába értem el rendszerint első helyezéseket. Végül pár évvel később, egy másik versenysorozat, a Bácsi-Kiskun megyei Fornetti-kupák Kecskeméti fordulóin nyertem kupákat 2008-ben és 2009-ben, ahova ugyancsak egy volt edzőtársammal közösen utaztunk le.

Miközben a BEAC-ban atletizáltam, azért néha az iskola színeiben is indultam versenyeken. Minden évben ilyenek voltak a Szigeti Harmincasok a Zöld Gömb szervezésében, és a K&H Olimpiai Maratonváltók (erről bővebben itt). 2006-ban harmadikok lettünk, ekkor nemcsak narancssárga strandpapucsot, hanem egy apró makettszerűséget is kaptunk. 2008-ban Gáspárral párban indultunk a Balaton Maratonon, amit két nap alatt kellett legyűrnünk. Másodikok lettünk, majdnem ugyanolyan kupát kaptam, mint a kicsivel korábbi Hegyvidéki Félmaraton Váltón, ahol ugyancsak másodikok lettem, Gergővel és Gáborral egy csapatban. Sajnos azonban az volt az utolsó Hegyvidéki Félmaraton, a BSI nem hajlandó megszervezni, ha nincs belőle legalább akkora nyeresége, hogy legyen miből állni a családi nyaralást Ausztráliába, minden tagnak. Ugyanerre a sorsra jutott a Duna-parti futógála is, amiről 2009-ben harmadik, 2010-ben pedig már első hellyel távoztam, amikhez ugye szép kis kupa is járt. Idén hiába vártam rá, nem rendezték meg.

Vissza kanyarodva az iskolához, az utolsó kupám, amim még van, - most, 2011 novemberében - azt még a 2006-os iskolakörért kaptam. Abban az évben sikerült először nyernem, s habár megjavítottam az iskolacsúcsot, a következő évben tovább faragtam az időmön (ez tizedik osztályban történt, de a hátralevő két évben sajnos már nem foglalkoztam a sulicsúcs megdöntésével, amit bánok is egy kicsit). Nagyon röviden ennyi lenne tehát, a kupák története...